Ferencz Győző: Kárpáti Éva Művészportrék című kiállítása elé

Kárpáti Évától sok évvel ezelőtt láttam először portrét: Lator László költő ifjúkori arcképét. A képet maga a költő mutatta meg nekem szobája falán. Jól ismertem Latornak ezt az arcát, azaz azt hittem, hogy jól ismertem, hiszen valahányszor kinyitottam első, 1969-ben megjelent, Sárangyal című kötetét, annak élén egészoldalas fénykép formában mindig megnéztem. A festmény valóban a fénykép alapján készült, de amikor festette, Kárpáti Éva személyesen még nem ismerte modelljét, soha nem látta. Mondhatom, hogy a fényképész is nagyszerű munkát végzett, igazán emlékezetes, művészi portréfotót készített. De a festmény, amely híven követte eredeti forrását, mégis egészen más lett Kárpáti Éva kezén. Az arányok árnyalatnyi megváltoztatásával – és persze színek hozzáadásával, hiszen a fénykép fekete-fehér volt – a számára akkor még ismeretlen költőt olyan pontosan jellemezte, hogy én, aki régóta ismertem, hiszen először alig néhány évvel a kötet megjelenése után találkoztam vele, valósággal lenyűgözve álltam a festmény előtt. Kárpáti Éva ugyanis lényének lényegét tudta a képen megragadni, azt a fegyelmezett izzást, amely oly jellemző Latorra.
Nem tudom, a portréfestészet hol áll a kortárs képművészet szakmai és informális értékrendjében. Mindannyian jól tudjuk, hogy valaha nagy szerepe volt, végigkísérte az európai művelődés történetét és a képi kulturális emlékezet egyik legfőbb műfaja volt. Közismert dolog az is, hogy a fényképezés ugyan átvette az emlékezetőrzés némely szerepét, mindenekelőtt a dokumentaritás feladatát, de a portréfestészet az elmúlt másfél-két évszázadban sem szűnt meg, és azt hiszem, és annyiban szerepe sem változott, hogy továbbra is megörökít, jellemez; méghozzá olyan módon, ahogyan más vizuális eszközökkel nemigen lehet: a portré rétegezett, sűrített ábrázolása a személyiséget mélységében, összetettségében ragadja meg. A portré torzíthat, elmozdulhat a karikatúra felé, vagy épp lekerekíthet, elmozdulhat a semleges fényképszerűség felé, de akár így, akár úgy, ezek az eszközök csak akkor működnek jól, ha velük az ábrázolt személyiség karakterét teszi a művész plasztikussá. Azaz maga a modell önkarikaturisztikus, vagy maga a modell rejtőzik külsejének semleges felszíne alá úgy, hogy megjelenése valóban olyan általános, mint egy igazolványkép.
A portrénak persze más lett a kulturális szerepe. A korábbi századokban az itáliai, németalföldi, angol vagy éppen magyar festő dolga az volt, hogy a magánszemélyt, aki megengedhette magának, hogy lefestesse magát, mintegy társadalmilag is jelentősnek tűntesse fel; a hírességeket pedig gyakran idealizálva örökítse meg az utókor számára.
Kárpáti Éva mostani kiállításán művészportrék láthatók – írók, költők, színészek, zenészek és festők –, azaz úgynevezett hírességeket festett meg. De feladatának nem a valamiféle absztrakt, idealizált jelentőség felmutatását tekinti. Ellenkezőleg, különféle sűrítési eljárásokkal írók, költők, zenészek, színészek, filmesek, képzőművészek portréiban modelljeinek arcát – többnyire fényképek alapján – azzal a kettős igénnyel festi meg, hogy átsugározzon művészetük lényege és egyszeri ember-mivoltuk is. És persze, harmadik rétegként minden képben benne van maga Kárpáti Éva is, mert a portré, akárhogy is, mindig önportré is. Egyébként, ha nem is a tárlaton, de a múzeum bejáratánál elhelyezett poszteren látható egy önarckép is.
Ezzel, ha szemérmesen is, de jelzi jelenlétét. Mint ahogy a város szellemi életében is negyedszázada van jelen. Kárpáti Éva Babits-portréját 1983-ban, a Babits-centenáriumra készítette, és azonnal a múzeum tulajdonába került: a múzeum biztos érzékkel vette észre, hogy jelentős mű született. Kárpáti Éva némi késleltetéssel kapcsolódott be a magyar képzőművészeti életbe, az ezerkilencszázhetvenes évek elejétől rendez önálló kiállításokat, és nem sokkal később már rátalált talán legfőbb témájára, a művészportréra. Azóta többször is állított ki Szekszárdon és Simontornyán is.
Bár nagy a kísértés, nem jellemezhetem egyenként a kiállítás valamennyi darabját. Néhány dologra azonban felhívnám a figyelmet. Például arra, hogy Rippl-Rónai Mihály emlékezetes portréja után hallatlanul nehéz feladat újabb arcképet festeni Szabó Lőrincről. Kárpáti Éva ezt nehézséget úgy hidalta át, hogy műve finoman utal Rippl-Rónaiéra: olyan, de más. Jelzi, hogy tudatában van elődje teljesítményének, de egyben azt is jelzi, hogy markánsan eltér tőle.
Portréinak jellemző vonása, hogy elmélyült megfigyelésen alapulnak. Nem az általánosan elfogadott képet sugallják, sőt, épp a sztereotípiák ellen haladnak. Mikszáth Kálmán arcán hiába keressük a joviális mosolyt, a megértő derűt: mintha a lét végső értelmetlenségét fürkészné kiüresedett tekintete. A Kassák Lajos portréján nem a dacos, kemény harcos Kassákot ábrázolja. Tekintetében ott van az elszánás, a hajlíthatatlanság, de már ott van valami más is: mintha visszalépne, mintha nem akarna újabb konfliktusba bonyolódni. Ottlik Géza viszont olyan kötekedően néz, hogy félő, ha hosszan állunk előtte, kinyúlik a karja és leken egy pofont. Petőfi nem lánglelkű világforradalmár, hanem duzzadt csecsemőarcú kamasz, akinek valószínűtlen szeme szinte ijesztően jelzi, bármire kész ez a fiú. A fiatal Kosztolányi arcán nem kihívó játékosság tükröződik − ahogy azt gondolnánk −, hanem valami furcsa riadalom. Vas István ezúttal nem okos kétkedéssel, hanem egyenesen értetlenkedve néz. Pilinszky János cigarettázó fotói igazán jól ismertek. Az éteri költő azokon a képeken olyan lazán tartja a cigarettát, mintha mindjárt elejtené. Kárpáti Éva festményén azonban inkább görcsösen, szorongva görnyed össze. Dávid Katalin, a kiváló vallástörténész hajviselete, ruhája, sálja egy egész korszakot, az ezerkilencszázhatvanas évek furcsa lendületét, oly nagyon vágyott modernségét idézi meg. Azaz minden kép önálló személyiségtanulmány, amely az ábrázolt művész egész habitusát, belső drámáját is megjeleníti. John Halas az öregkori demencia megható boldogságával néz a magasba és a távolba.
Szeretnék szólni egy olyan képről is, amely nem látható a mostani kiállításon. Nem tudom, a közönség ismeri-e Szabó Gábor, Gabor Szabo nevét, aki, mint megtudtam, Kárpáti Éva iskolatársa volt. Amerikába ment és iskolateremtő jazzgitáros lett, Carlos Santana is fölkereste, hogy tanuljon tőle, és egyik legismertebb számában emléket állított Szabó Gábornak: a Black Magic Woman első néhány taktusa, ezt minden lemez- és cd-kiadás akkurátusan jelzi, Szabó szerzeménye. A festményen a fiatalon elhunyt gitáros enyhén megereszkedett arca azt a pillanatot rögzíti, amikor végtelen fájdalmát a végső szétesés előtt még fegyelmezni tudta. Ez a kép most nincs itt, látható viszont Lator László újabb portréja, amelyen a befelé forduló, az idő múlásába bizony belenyugvó, de meg nem tört költőt festette meg.
Hogy a valóságos arányok enyhe módosítása, azaz a realista-fotografikus hűségtől való eltérés hogyan válik a jellemzés eszközévé, azt jól szemlélteti a Bartók Béla-portré. Bartók feje Kárpáti Éva képén szinte szabályos háromszög. De nem karikatúra, egyáltalán nem. Csak éppen ezzel a finom túlzással éri el, hogy homlokának megnövekedett mérete Bartóknak az átlagosnál jóval nagyobb tisztaságát érzékeltesse.
Garas Dezső, a színész, szellemes megoldásként kettős képen jelenik meg: hiszen a színészet maga a skizofrénia. De már az 1983-as Babits-portré is hármaskép. Ezekkel megtöbbszörözött portrékkal Kárpáti Éva egyszerre nyúlik vissza a németalföldi manierista-barokk portréfestészet hagyományaihoz, ahol megtalálhatók ennek az ábrázolásnak előzményei (azaz ugyanazt a modellt egy képen többféle szemszögből ábrázolja a festő); Babitsnál még mintha a korabeli kubizmust is megidézné; és utal ugyanakkor a fényképészet lehetőségeire, ugyanis többszörös exponálással már igen korán készítettek hasonló képeket. Műtermi üzleti vállalkozásként is: Radnóti Miklósról maradt fenn például ilyen hármas fotó.
A főleg vászonra, olajjal készült képek technikai tökélye önmagában is lenyűgöző. De mint látható, itt jóval többről szó van. És ezt a többletet a szem adja. A művész-modellek szeme, amint kapcsolatba lép a néző tekintetével. Kárpáti Éva portréinak fókusza mindig a szem, a tekintet, a nézés. Kérem, tegyenek próbát, álljanak a képek elé, és figyeljék meg: minden portrénak azonnal a szemébe fúrjuk pillantásunk, pontosabban mintha a kép kapná el és tartaná fogva tekintetünket. Csak lassan tudjuk kivonni magunkat a hatása alól és kezdjük el feltérképezni a kép egyéb részeit. Hogy technikailag hogyan csinálja ezt Kárpáti Éva, az az ő műhelytitka. De alakjainak tekintete mögött egészen bizonyosan ott van az ő hosszú, figyelmes, mélyreható nézése. Azt hiszem, ettől olyan elevenek, összetettek, drámaiak és mindenekelőtt hitelesek ezek a képek.
Amelyek persze egymást is nézik, egymással is kapcsolatba lépnek. Ritka kincs tehát, hogy a magyar művészvilág egész arcképcsarnoka egyszerre került a múzeum tulajdonába.