Bazsonyi Arany (1928 - 2011)

Hosszú ideje készülődött már, de mindezidáig itt tartotta a kötelesség. Betegsége végére már annyira légiessé vált, hogy azt mondhatnánk: szinte nem is ment el tőlünk, hanem inkább átköltözött képei világába – a túlsó partra, amelyet csak egy fátyol vagy egy üveg választ el az innensőtől. Ilyennek képzelte el, festette meg már régebben az életet és halált, művészetet és utókort.
Vallásos gyulaji parasztszülők gyermekeként látta meg a napvilágot, s minden bizonnyal vallásos pálya felé is vette volna az irányt, ha a negyvenes évek végén nem oszlatják fel a szerzetesrendeket. Így hát születésekor kapott tálentumát: rajzkészségét és festői látásmódját kamatoztatta, amikor beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Az ide is betörő politikai viharoktól mestere, Berény Róbert, és későbbi férje, Vecsési Sándor festőművész oltalmazta. Előbb Pusztahencsén tanítóskodott, majd férjével Budapestre, a Máglya-közi művészházba költöztek, ahol egy műteremben, két festőállvány mellett, két külön festői világ törvényei szerint sorjáztak kezük alól a művek.
Istenben vetett hite felülírt minden parancsot. Piktúráját is ez hatotta át: a néző azt hitte tájat lát, de valójában teremtett természet kerekedett ki a látványból, a portrékat simogató vagy fenyítő atyai kéz formálta – azzal a sosemvolt anyagiassággal amit csak Bazsonyi Arany tudott előbányászni a művészi látás tárnáiból. Nem volt különc, csak különb módon látta a világot, mint más: összehasonlította a valóságot egy magasabb akarat követelményeivel, s az összehasonlításban a valóság rendszerint alulmaradt. Ebből az alapállásból érthetők meg igazán képei: valóság helyett fiktív tárgyiassággal berendezett világot teremt ecsetjével, melynek szereplői az erkölcsi „jó” normájának képviselőjeként állnak szemben a nézővel. Mégis, ez a festett világ nem szakad el teljesen a hétköznapi élettől: minden részében át meg átszövi valamiféle csendes líra, a többi ember sorsának megértése, a gyermekkor összetartó élménye, a másokért tenni akaró művész alázata.
Életműve egyedülálló, de jól beilleszthető a hazai újkori piktúra irányvonalába – ha nem is a valósághoz, hanem annak etikai módon felfogott eszményéhez hű realizmusával. A hivatalos elismerések, díjak elkerülték. Idehaza legalábbis, mert Szófiában kétszer is nagydíjat nyert – hírnökeként a magyar piktúrának. Sosem perelt mellőzése miatt, képeit szétosztotta a megértő Tolna megye múzeumaiba, akárcsak szeretetét a baráti kör, és a szűkebb pátria tagjai között. Akit egyszer barátságába fogadott, azt nem engedte el többé. Törődött vele, figyelt számtalan keresztgyerekére, akárcsak az övéi lettek volna, ügyei intézőit megbecsülte.
Díjak helyett díjat adott: Tolna megyében a Bazsonyi Arany-díj az egyik legrangosabb elismerés. Szülőfalujában alapítványa segíti a tehetséges, de szerény lehetőségekkel bíró fiatalokat.
Eszembe jut egy képe: kapu áll a semmi közepében. Valaha egy alföldi portához tartozott, de gazdái kihaltak vagy elköltöztek, itt hagyták mementónak. Bazsonyi Arany átment a kapun, s most már a mi dolgunk az, hogy a kapu megmaradjon – életművéhez utat nyisson. Az utókornak, ahonnan figyel minket: megteszi-e a jelen azt, ami a kötelessége: képeit oda emelni, ahová valók.
A magyar festészet panteonjába.

Fecske András
 

Bazsonyi Arany kiállítása a Simontornyai Vármúzeumban tekinthető meg!